1951. szeptember 26-án jöttem e világra. Tíz hónapos koromban apámat – 31 éves volt ekkor – Rákosiék felakasztották. Anyám csak huszonkét éves volt. Elhelyezkedni sokáig nem tudott, anyósával ("Omi"), akinek szintén nem volt semmi jövedelme, egy korábban szenespincének használt helyiségben húzták meg magukat. Kisgyerekkoromat ez a helyzet némileg meghatározta, de csak némileg. Mert édesanyám is, Omi is nagyon szeretett, és én is nagyon szerettem őket – ehhez képest a nyomor másodlagos volt.

A Práter utcai, igazi nyócker (jó kis bunyók a cigány csávókkal, majd ugyancsak velük szinte testvéri szeretet), utána a Sziget utcai (ma Radnóti Miklós utca), angyalföldi általános iskola (bunyóból ott is első osztályú kiképzés), ahol jól éreztem magam, főleg osztálytársaim miatt. Miközben egykori tanáraim egy részét a rendszer szörnyszülöttjének mondanám. ("Petőfi számomra túlcsorduló zsírosbödön" – így Vágó Tiborné, a magyartanárnőm, az idézet szó szerinti.) Élményszámba mentek viszont a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban Pártos Vera irodalomórái és a nálunk alig idősebb Ratkó István mester matek-fejtágítói (Isten nyugosztalja mindkettőjüket!).

Aztán, ha nem is közvetlenül – hiszen ezzel a billoggal naivság volt azt hinnem, hogy bölcsész lehetek –, némi csavarral jött a főiskola, ill. az egyetem. Előtte egy évig képesítés nélküli programozó matematikusként az Országos Munkaegészségügyi Intézetben dolgoztam, Kopp Mari és Skrabski Árpád mellett, jó barátok lettünk, kivételes élmény volt.

Az Országos Munkaegészségügyi Intézet kísérleti élettani osztályának – Szörényi Laci barátom szokott ezen nagyokat röhögni – készítettem ekkor egy ún. kutyavércsöpp-számlálót. Az előzmény: egy nyugatnémet műszer mérte a kísérleti kutyák kivezetett artériáján átmenő vérmennyiségnek a különböző gyógyszerek/vegyszerek beadására bekövetkező változását úgy, hogy fotocellával, bonyolult elektronikával számolta vércsöppeket. Csak hát a műszer elromlott. És nem volt annyi pénz (valuta!), hogy az Intézet újat tudjon venni. Az én echte magyar kutyavércsöpp-számlálóm nem került száz forintba. Legalább olyan jó és pontos volt, mint a német. Kaptam egy akkora újítási jutalmat, hogy az Ádám sörözőben hetekig dorbézolhattunk.

A katonaságot nehéz volt elviselni. A Történelmi Hivatal által rendelkezésemre bocsátott iratokból az derül ki, hogy ekkortól lettem a III/III-as ügyosztály egyik szegedi kedvence. Korábban csak apám miatt figyeltek rám párt-óvó tekintetek…

Először Szegeden a Főiskolára jártam, matek-kémia, majd magyar-történelem szakra, azután átvettek a szegedi egyetem bölcsészkarára, ugyanerre a szakpárosításra. Itt mindent újra kellett kezdenem. Voltak tanárok, egyéniségek: Keserű Bálint, Merényi Varga László, Csetri Lajos, Lukácsy Sándor és Szörényi László, az utóbbiakhoz már korábban igen szoros baráti szálak fűztek.

Sajátosan ismerkedtünk meg Szörényi Lacival. Az előzmény: harmadikos gimnazista koromban félévkor megbuktam latinból. Örök hála ezért kiváló tanárnőmnek, Tegyey Imrénének. Igaz, sok választása nem volt: a latinórák szerda reggelenként tartattak, de mivel kevesen voltunk (az osztály többsége németet vagy franciát tanult), nem vala napló, abból ugyanis csak egy példány létezett, s azt a többségi németesek bitorolták. Következésképpen nem volt hová beírni a hiányzókat. Ezt én elég hamar észleltem, s szerda reggelenként inkább aludtam (az éjszakákat ekkoriban többnyire átolvastam). A bukás méltó és igazságos büntetése volt hiányzásaimnak. Nagyanyám viszont kétségbe esett. A Magyar Nemzet című világlapban rábukkant egy sajátos hirdetésre: "Fiatal tanár latin, görög, ógörög, perzsa, német, olasz, orosz nyelvet tanít, kezdőket egyéb nyelvekre is." Ez volt Szörényi, s így lett az én latintanárom. Mondjuk, nem sokáig, talán, ha három-négy alkalommal foglalkoztunk Ovidiusszal, aztán inkább beszélgetésekkel telt az idő. Negyedikben már ötösöm volt. Csak a legnagyobb tisztelettel tudok megbuktatómra, Tegyeynére emlékezni.

Átmentem az ELTE-re, itt fejeztem be az egyetemet, negyedévesként jelent meg első könyvem. De az ELTE-n nem voltak tanárok, legalábbis abban az értelemben nem, mint Szegeden. Három kivételt hadd említsek: Németh G. Bélát, akihez szemináriumra jártam, s aki – annak ellenére, hogy a szemináriumán voltak civódásaink – mindenáron állást akart nekem szerezni az OSZK-ban. Glatz Ferencet, aki soha nem tanított, később kerültünk csak (de mindig hivatalos, és sohasem közeli) kapcsolatba, viszont egyszer ő vizsgáztatott. Négyen voltunk egyszerre nála, a másik három kolléga valamilyen természettudományos szak-történelem szakos volt. A tárgy: historiográfia. Be kell vallanom, hogy tisztességtelen előnyben voltam. Egy vidéki egyetemnek ekkor gyártottam – négermunka, de hát valamiből élni kellett – ebből a témából jegyzetet. Elkezdtünk beszélgetni. Egy idő után Glatz a többi delikvensnek kiosztott egy-egy hármast, mi pedig négyszemközt maradtunk (ez nem szabályos!). Ekkor már vitatkoztunk is. A végén megkérdezte: lenne-e kedvem az MTA Történettudományi Intézetében dolgozni (akkor látott életében először). Nem, mondtam határozottan, én az MTA Irodalomtudományi Intézetében szeretnék dolgozni! (Ifjúi hit és gőg!) Sok sikert kívánt. Az államvizsgán volt a harmadik nagy tanárélményem. Hahn papához (ahogy a diáknyelv hívta) kerültem. Tudtam, hogy nagy tudású, olvastam könyveit, de bíztam benne, hogy tudománya nem terjed túl az ókoron. Hahn papa aludt, vagy legalábbis bóbiskolt. Kihúztam egy tételt, amelyben, többek közt, az inkvizíció is benne foglaltatott. És itt jön megint a végtelenül tisztességtelen előny. A már említett könyvem Heltai Gáspár műveit tartalmazta, többek közt a Háló teljes szövegét. Mivel ez egy inkvizícó-történet, beleolvastam magam a témába. Azt láttam, hogy Hahn papa kezd ébredezni. Közbekérdezett. De miket! Még hogy a tudománya nem terjedt túl az ókoron! A spanyol inkvizíció részleteiben vájkáltunk. Mindent tudott, ismert. Jobban, mint én, aki frissiben tanulmányoztam a szakirodalmat. Egyikünknek sem nagyon tűnt fel – Hahn kollégája köszörülte egyre gyakrabban a torkát –, hogy mi csak beszélgetünk, beszélgetünk. Így történt, hogy míg történelemből jelest kaptam (nem bizonyos, hogy megérdemelten), addig magyarból csak négyest. A középkori magyar irodalom volt a tételem, s az istennek sem értettünk egyet (név el ne hangozzék) vizsgáztatómmal, aki egyrészt igen gazdag középkori magyar irodalmat vizionált, másrészt a "sötét középkor" árnyait ecsetelte. Sem nem gazdag, sem nem sötét. Máig büszke vagyok rá, hogy nem voltam hajlandó (mit sem tudó, inkább csak sejtő) kezdőként meghajolni az egyetemi tanár tekintélye előtt.

És voltak Pesten barátok, akiknek egy életre hálás lehetek: Lukácsy Sándortól, Mészöly Miklóstól, Vásárhelyi Miklóstól többet lehetett tanulni, mint bármilyen egyetemen.

Aztán jött a találmány. Veisz Gyurival egy olyan négypólus-kapcsolás, amely jó néhány területen forradalmi változást okozhatott. (Okozott is, pl. a hangfalak keresztváltóinál.) A MNB mellénk állt, Magyarországon, Európában és az USA-ban le tudtuk védetni, Ázsiára már nem volt pénz, a bank ezen részlege tönkrement, agyunk (elsősorban Veisz Gyuri agya) szüleménye immár közkincs. Viszont annyi összejött a jogdíjból, hogy lakást tudtam venni (tkp. a másodikat, az elsőt előző kedvesemre hagytam).

Az egyetem közben és után a Képzőművészeti Gimnáziumban tanítottam, volt némi konfliktusom az akkori igazgatóval, Fekete Györggyel. És voltak fantasztikus kollégák: Énekes Feri, a matektanár, Mityus, azaz Kádár Miklós, Gőbölyös Gyula és sokan mások. Remek hely volt akkor a "Kisképző". Párhuzamosan az ún. Nemzetközi Előkészítő Intézetben is oktattam, magyar nyelvet külföldieknek. Továbbá Klaniczay Tibor megtisztelő felkérésére az I. Hungarológia Kongresszust szerveztem (közvetve ennek köszönhetem, hogy a rendszerváltásig Romániában "persona non grata"-nak minősültem), és az MTA ITI tanári ösztöndíjasa voltam. És itt álljunk meg egy pillanatra: ha van ember, akinek rengeteget köszönhetek, aki meghatározta az életemet s máig büszke vagyok rá, hogy barátomnak mondhattam, az ő. Klaniczay. Lesz még legenda.

1981-ben elvállaltam Vietnámban a Hanoi Idegennyelvi Egyetemen a magyar lektori állást. Életem legérdekesebb (és talán legboldogabb) korszaka volt ez, három évet éltem Vietnámban, ekkor jutottam el Thaiföldre, Laoszra, Kambodzsába. Volt ebben az időszakban minden: a saigoni ÁVO-val való konfliktus, nagy utazások, életre szóló barátságok.

Amikor 1984-ben hazajöttem, azonnal az MTA Irodalomtudományi Intézetébe kerültem. Ezt követően tanítottam az Eötvös Collégiumban, több vidéki főiskolán és egyetemen. A legemlékezetesebb az a félév, amelyet Szombathelyen töltöttem, ahol egy velem készült diákújságbéli riport miatt szép nagy botrány kerekedett. A mai napig a legnagyobb szeretettel gondolok egykori szombathelyi szemináriumom és előadásaim hallgatóira, a szemináriumok utáni együtt-kocsmázásokra.

A találmánynak és a Vietnámban megspórolt összegnek hála, a belváros közepén, az Engels téren (= Erzsébet téren) sikerült egy szép, 110 négyzetméteres lakást venni. Ebbe születtek gyerekeim, Anna és Laci.

Klaniczay Tibor felkérésére részt vettem az ún. "Főirány" munkálataiban, hozzám tartozott a tudományos művek kiadásának dotációja. Évi harminc millió forintot szabadott – természetesen mindig Klaniczayval egyeztetve – elherdálnom, ez akkor hallatlan nagy összeg volt. Miközben korábban a kéziratok egy része több mint tíz évet várt a megjelentetésre, a programnak hála, három évi működés után már a legnagyobb feladat az új és kiadásra méltó kéziratok felkutatása volt. Soha nem feledém a közös munkát akkori kollégáimmal, Petneki Áronnal, Schulcz Katalinnal és Sántha Terézzel, a kemény munkát belengő féktelen jókedvet.

Az Irodalomtudományi Intézetben maradtam. Volt egy rövid kitérő, egy ideig a PIM főigazgatóhelyettese, majd pár hétig megbízott főigazgatója voltam, de ez nem vala az én világom. Ismételten bajuszt mertem akasztani egykori kisképzőbeli igazgatómmal, aktuálisan államtitkárral, Fekete Györggyel. Szerettem a PIM-et, de más érdekelt. Inkább bozótharcos, mintsem reguláris katona – eme személyiségjegyemmel ekkor jöttem tisztába.

1992-ben néhány barátommal létrehoztam a Balassi Kiadót. Forradalmi évek voltak ezek, rendszerváltás, az Akadémiai Kiadó helyett/mellett a tudományos könyvkiadás létrehozása, újraélesztése stb. Közben, valamikor a nyolcvanas évek közepétől a Képzőművészeti Főiskolán, idővel Egyetemen tanítottam, az ún. elméleti tanszéket vezetve, adjunktusi, majd docensi minőségben.

A PIM-ből visszatértem az Intézetbe, egy évig szerkesztettem az ItK-t, majd meghúztam magam, jó volt itt, tudományos munkatársként, idővel főmunkatársként. Békén hagytak. Nem itt a helye (hanem a hivatalos életrajzban) a különböző konferenciák, előadások, külföldi utak, ösztöndíjak felsorolásának. De a párizsi, majd elzászi kóválygások, a wolfenbütteli hatalmas beszélgetések, a frankfurti könyvásárhoz kapcsolódó lakomák, a nápolyi egyetemen tartott előadás utáni éjszakai séta, az erdélyi, felvidéki kollégákkal folytatott eszmecserék, viták és kirándulások a mínusz 35 fokos finn télben (2007-ben Jyväskylä-ben tanítottam egy fél évig doktoranduszokat), a külföldi levéltárazások élménye  – és milyen esetleges és részleges ez a felsorolás! – nem maradhat említetlen.

Fontosnak tartom Balassi verseinek Szentmártoni Szabó Gézával való közös kiadását, kétkötetes Balassi-monográfiámat (számomra ma már nyilvánvaló hibáival együtt), Czobor Mihály Chariclia-históriájának, a (szerintem) első magyar verses regénynek a sajtó alá rendezését, egyéb sorozatok mellett a Régi magyar Könyvtár, a Bibliotheca Hungarica Antiqua szerkesztését, a 13+1 kötetes Magyar Művelődéstörténeti Lexikon megvalósítását, főszerkesztését, az on-line változat programozását, létrehozását.

A díjak, elismerések közül megemlítem a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét (2013) az Akadémiai díjat (2015), de sem ezek, sem a többi nem túl érdekes, egy kivételével: ez a Klaniczay-díj (2012). Szimbolikusnak fogom föl, vállaltan Klaniczay-tanítvány vagyok, minden értelemben. Úgy is, hogy az általa képviselt, kontextust felrajzoló tudományos irányt igyekeztem mindig követni, és úgy is, hogy csak a teljesítmény érdekelt, a teljesítmény adminisztrációja (tudománymetria) soha. Korszerűtlen vagyok, immár javíthatatlanul.

Nem csak az irodalom- és művelődéstörténetből áll az élet. Matematika (hálózatok, halmazelmélet), zene, képek (egy időben festettem, de a fotó győzött) és – szégyen és gyalázat – ételek és italok. Szeretek főzni, kutyulni, új recepteket kitalálni, a régieket nagyon pontosan megfőzni. Kémikus múlt?

Nőkről itt nem beszélünk. Illetlen lenne. De annyi talán mondhatok, hogy ha volt értelme élni: a gyerekeimért és miattuk. Na, nem általában. Néhány hölgy miatt. De hát egy lovag, mint Andreas Capellanus tanítja, sohasem beszélheti ki szerelmének/szerelmeinek titkát. A többi, az ún. tudomány, az írás (elkövettem egy regényt is), fontos dolgok ugyan, de nálam nem írják felül az egyéb életeseményeket, még az anekdota-jellegű csekélységeket sem. Persze, nagyon fontos, mit hagysz az utókorra, mit alkottál, mi marad utánad. De még fontosabb, ami ettől persze elválaszthatatlan: hogy éltél?